- Az előbb még nem te akartál engem kinyiffantani? - bánul nagy csodálkozva a lányra. - Vagy sajátkezzel akarsz vé-... - de a mondatot már nem bírtam befejezni, mert sikeresesn telibe kapott valami fekete energiahullám, amitől a falnak majdnem vágódtam. Az utolsó pillanatban állítottam meg magam a sötétség seegítségével, és szép lassan a földre lebegtem. Aztán a következő pillanatban újabb energiahullámmal akartak hatástalanítani, ami ezúttal sikerült is. Jó erősen, háttal a falnak repültem, majd lecsúsztam a szikla mentén. - Uhh... - valami ehhez hasonló értelmes kifejezés csúszott ki a számon, majd felébredtem, de nem állítom, hogy nem láttam a naprendszert, és a csillagokat... - Hát, egy ujjal sem nyúlt hozzám... - és abban a pillanatban kezdtem felmérgesedni. ~ Ebből baj lesz, nekem nincsenek érzelmeim, nem lehetek dühös... ~

Alvilág úra tudom hogy mi a gyenge potod igy is úgy is meg foglak ölni és ne merészelj hozzá érni Seymoor-hoz úgye meg érteted *mondja neki mély hangal és elő huzza a kardját*

- Mi? Aggódni? - hát ez hihetetlen. Különben meg volt egy olyan érzésem, hogy az a sötétség Alvilág Ura egy kicsit halhatatlan... - Öhmm... Nem vagyok az a menekülős típus, de szerintem el kellene mennünk, mert ezt nehéz lesz megölni... - de mikor a lány továbbra sem mozdult, úgy döntöttem, lassan nekem is csinálni kellene valamit, mert még a végén olyasfajta feltételezések támadnak felőlem, hogy esetleg megijedtem egy kavargó fekete izétől. Ígyhát odaléptem az Alvilág Ura elé, amely kezdett határozott alakot ölteni, és nekem személy szerint jobban tetszett nagy füstfelhőként. - Hmm... - morogta. - Könnyű megjátszani a bátrat, hogyha az ember nem lenne képes az ellenkezőjére. Én vagyok az Alvilág Ura, én teremtettelek, réghen, hogy a szolgálóm légy. Ugyanúgy el is vehetem az életedet, ahogyan adtam... - és felkacagott, hogy beleremegett a barlang.

Nyugodj meg Seymoor én meg ölöm öt bármibe is kerül *rá mosolygot és elment meg ölni az alvilág úrát*

- Még hogy én? Ostoba? - nézek nagy szemekkel, mert velem nem szokás így beszélni. Én egy nagyhatalmú, a világ kezdete óta létező akármicsoda vagyok, nekem ilyeneket nem illik mondani. De meglepetésem mindössze egy percig tartott, hogy aztán mégnagyobb döbbenet legyen úrrá rajtam. Az Alvilág Ura, aki az előbb még nagy pöffeszkedve foglalt helyet a sziklák között, most ezernyi - vagy annál is több - részecskére robbant szét, amelyek csillogva repültek szét a szélrózsa minden irányába. Közben vérfagyasztó sikolyok hallatszottak a fekete lelkek részéről, akik láthatóan nem repestek az örömtől gazdájuk halála láttán. ~ Ki sem néztem volna a lányból ~ gondoltam eltűnődve. Azután a következő pillanatban az egész helyiség sötétbe borult. Szél süvített el mellettem. Képessségem segítségével láttam, vagyis inkább a sötétségben éreztem, ahogyan a részecskék lassan újra formálódnak, egyetlen hatalmas, kavargó tornádót alkotva. - Öhmmm... Azt hiszem baj van - léptem hátra egyet, és azon gondolkoztam, vajon hogyan kerítettem elő az imént azt a pengét. A tornádó részéről hangos kacagás hallatszott. - Bolondok! Én a Halál Egyetlen Ura vagyok, az idők kezdetétől létezem, és az idők végezetéig létezni fogok! - neki hátráltam a falnak. ~ Mostmár nem csak hiszem, hogy baj van ~

Te ostoba montam neked hogy legyél csedben *elö huza a kardját és meg öli az alvilág úrát és mondja hogy a célpont meg ölve*

~ Maradjak csendben? Nahát, talán az emberi Seymor megtenné, de én nem... Méghogy kimaradjak az Alvilág Urával való harcból? Ezt nem hagyhatom ki! ~ De egy darabig, ennek ellenére hallgattam. Vallami lilás ködfelhő kavargott elő valahonnan, ami lassan kezdett alakot ölteni, és két átható, sárgán világító szem bontakozott ki belőle. Végigfutott a hátamon a hideg, ahogyan rámnézett, igen, pont énrám, és tudtam, nincsen az a sötétség ami az ő tekintete elől képes lenne elrejteni engem. Olyan mélységes gyűlöletet éreztem, ami lassan belém is átszivárgott, és éreztem, hogy az érzelmeim lassan kezdenek issszatérni, ami egy ilyen baljós környezetben cseppet sem lett volna jó. Talán azért, hogy erről eltereljem a figyelmemet, megszólaltam, jó hangosan. - Hééé! Itt vagyok! Csak nem engem keresel? - és még a kezemet is meglengettem mellé. Talán nem kellett volna...

*oda megy hallkan Seymoor-hoz és mondja neki halkan* maradj csedben az alvilág úra volt aki monta Milyen idegen zavarja Birodalmam nyugalmát?!  meg érteted csak légy csedben majd én ezt le rendezem *monta neki és el megy az alvilág úrához*

- Hát, az Akami jobban tetszik - mondom neki. Mikor eltűnik az orra elől, mégcsak meg sem lepődik, csak megpróbál nem orra esni. Mikor visszanyerem az egyensúlyom, körbenézek, de nem látom sehol. - Én eddig azt hittem küzdünk, de ezekszerint inkább bújócslázni támadt kedved... - aztán egyszer csak jeges légáramlat süvített át a termen. A láva hirtelen színt váltott, és lilásfekete lett, aminek következtében az erőm majdnem teljesen visszatért, tekintve, hogy jóval sötétebb lett. Aztután mintha elhaló sikoltásokat hallottam volna, és egy halk, de ugyanakkor mély, és titokzatos hang szólalt meg. - Milyen idegen zavarja Birodalmam nyugalmát?! - szólalt meg a hang, ami körülbelül úgy hangzott, mint mikor két követ egymásnak dörzsölődik, és minthogyha mindenfelől szólt volna egyszerre. Ösztönösen egybe olvadtam a sötétséggel, gondolván, ott úgysem talál meg senki, így szinte láthatatlanná váltam. - Mi folyik itt? - suttogtam.

Ó elnézést Akami-nak hívnak de az emberek meg más szörnyek csak korcs-nak hívnak *mondja neki miközben el tünik Seymoor szeme elöt*

- Hmmm? Hogy mi vagyok? Mérges... Nem, ez vicc volt. Tudod mit? - furcsa fémnnyel a szememben a lányra nézek. - Találd ki! - Azzal hátrébb lép néhány lépést, az alagútba, ahonnan jött, és egy pillanat múlva a lány háta mögött lyukad ki. A pengét a hátának szegezi, és a fülébe suttog. - Talán mielőtt megtámadsz valamit, érdemes lenne bemutatkoznod. Te tudod az én nevemet, de én nem a tiedet. Némiképpen előnyben vagy velem szemben, nem? - az arcán ideges vigyor jelenik meg, mert tudja, hogy jelenleg nyerésre állok, mármint ha komolyan harcolnánk, mr nyertem volna. De egyenlőre csak várok, és nézem, mire képes a lány, aki meg akart ölni... A haját hátradobom a vállam felett, és felkacagok.

ó elöb játcok veled és utána meg ölek *el húz egy furcsak kardot és Seymoorra fogja* amugy mi vagy te?

- Attól még éget, vagy fagyaszt, ahogy tetszik... - A sötétség közben valami szilárddá kezdett összeállni a kezemben, és megjelent benne egy ónixkőből faragott penge. Szikrázott a fényben, és mintha sötétséget szórt volna. ~ Na ilyen sem volt még ~ gondoltam meglepődve, de az ábrázatom továbbra sem mutatott más ackifejezezést, reméltem úgy tűnik, bármikor tudok kardot csinálni a kezembe... Megforgattam a pengét, könnyű volt, és szinte súlytalan. Ja, és borotvaéles. Nem tudtam honnan kezült oda, de őszintén szólva nem éreztem szügségét. Nem szándékoztam megsebesíteni senkit se, és amennyire én a kardokat használni tudom, a megsebesített ember tuti én leszek... - Na, támadj! - bízztattam a lányt, miközben az újdönsült fegyveremet bámultam nagyban.

De tudot nem használ rajtam hisz nekem nincsenek érzelmeim már nagyon rég ota *mondja neki nevetve*

- Hát, őszintén szólva, nem szokásom nőkkel küzdeni - mondja, de a szeme már vörösen villog a "harc" szóra. - Biztos vagy benne, hogy pont velem akarsz küzdeni? - az erőm ugyan nem volt a top - on, tekintve, hogy elég nagy volt a fényesség, de ennek ellenére a kezemben fekete láng lobbant, amely jéghideg volt, és irányíthatatlan félelmet árasztott magából. Akit megérint egy ilyen, és vannak érzelmei, az mintha a legnagyobb félelmével nézne szembe, sőt, még annál is rosszabb. Én pedig nem a levegőbe beszélek, mielőtt még megtanultam blokkolni az érzelmeimat magam is megtapasztaltam az erőm szörnyűségeit, és megfogadtam, hogy csak sügség esetén fogom használni, mert azt az érzést, mikor af ekete tűz hozzád ér, nem kívánom még a legrosszabb ellenségemnek se...

Ó kiváncsi vagyok hogy neked milyen eröd van és küzdjünk meg jó *mondja neki mosolyogva de el kezted aggodni érte*

- Remek... És mégis hogyan tervezed, ezt a megölősdit? Mert jelezném, hogy nekem ma nincs tervbe véve a meghalás, akármennyire is csábító az ajánlat - megeresztek egy mosolyt, és zsebre rakom a kezemet. A félelem tőlem egészen távol eső érzelem, egyszóval mindenfajta rettegés nélkül a barlang falának dőltem, egy olyan helyen, ahol éppen nem keringett a láva, mert abba nem igazán volt sok kedvem belelépni. Ekkor hirtelen, szinte öntudatlanul alakott váltottam, és a valamivel magasabb, és helyesebb Seymoo állt inmár a falnak dőlve. Persze megjelent rajtam a jel, de nem nagyon zavartattam magam. Egy kicsit a személyiségem is megváltozott, többé már nem ugyanaz az ember voltam. ~ Így máris jobb ~ nyújtóztam egyet. Közben azon tűnődtem, vajon ki akar megöletni.

Azért kell meg ölnöm téged Seymoor mert ezt kaptam feladatként *mondja neki mély hangon de közben habozik is egyben*

- Megölni?! Remek, szép kilátásaim vannak... És ha szabad tudnom, mivel érdemeltem ki ezt a dicső sorsot? - érdekes arckifejezéssel az arcomon néztem felé, közben kezdett előjönni a valódi alakom, ami nem nagyon szereti, ha sértegetik, de egyenlőre nem engedtem, hogy átváltozzak, és különben is ellenkezik az elveimmel a nőkkel való harc, egyszóval nem tudtam mi lesz ennek a vége. Különben különös, elsuhanó árnyak kötötték le a figyelmemet, amik körbe - körbe rohangásztak, elmosódó alakkal a helyen. Valószínű valami szellemek, vagy lelkek lehettek. Csak ekkor jutott el valamennyire a tudatomig, hogy végülis az Alvilágban vagyok...

Én mindenkinek a nevét tudom akiket meg kel ölnöm *mondja Seymoor-nak*