* Reggel Damien első útja a könyvtárba vezetett. Kabátja zsebében ott lapult a tőr, ami után nyomozni kívánt. A nagy, kétszárnyú ajtó szinte hang nélkül kinyílt előtte, ahogyan belépett rajta. Nem nagyon vesztegette az időmet a halandók kézdezgetésével, elég könyvtárban járt már ahhoz, hogy eligazodjon benne. Rögtön a könyvtár hátsó része felé vette az irányt, ahol szinte senki sem tartózkodott, és majdnem mindent pókháló borított. *

- Aham...

* Motyogta, mikor meglátta az egyik polcon azt a hatalmas, vaskos könyvet, amit éppen keresett. Na persze, simán felrakták a legtetejére a polcnak. A fejét csóválta, és elindult keresni egy jobb állapotban lévő létrát. *

*Damien megfordult, hátha valaki meghallotta a kissé önelégült megjegyzését, amit az előbb intézett. Tekintete egy pillanatra egy öltönyös figurára siklott, aki napszemüvege mögöl éppen őt nézte. Mikor megérezte magán a párducfiú tekintetét, az öltönyös megborzongott, és gyorsan kinyitotta a kezében lévő könyvet, majd úgy tett mintha olvasna. Damien féloldalt döntötte a fejét, és alig hallhatóan nyávogott egyet, hogy közben kilátszottak hegyes szemfogai. ~ Hát ez remek. A Szövetség még itt is a nyomomban van, ráadásul egy kezdőt küldtek, ez rohadt megalázó... Még a könyvet is fejjel lefelé tartja. Anyám... ~ gondolta, és továbbra is rideg tekintettel méregette az alakot. Tudta, hogy meg kellene lógnia, de valahogy nem vitte rá semmi, hogy úgy tegyen, mintha gyáván megfutamodna. Egyszer úgy is szembe kell néznie a sorsával, akár így, akár úgy. Végül mégis az ajtó felé vette az irányt, persze, kabátja alatt ott lapult az imént olvasott kötet is. Kilépett a friss levegőre, ahol a szél belekapott a hajába. Tudta, hogy megint csak késlelteti az elkerülhetetlent, de aznap kivételesen nem volt kedve verekedni senki fiával. Tovább haladt az utcán, és úgy döntött, még nem megy egyenesen az új lakásába, előbb keres magának egy nyugodt helyet, ahol olvashat...*

- Hmm?

*Felnézett az olvasmányából. Ekkor vette észre, hogy valamivel hidegebb lett az épületben, és a könyve sarka is lefagyott. Felvonta a szemöldökét, és nem szólt semmit. Észrevette, hogy a lány előtt egy összevérezett papírlap hever. A fejét csóválta, mint aki nem hisz a szemének, de még mindig nem szólt egy szót sem. Amennyire elmerült az olvasmányában, tőle akár a jégkorszak is bekövetkezhetett volna, azt se vette volna különösebben észre. Csak mikor már oldalakkal később járt, esett le neki, hogy le kéne ellenőriznie, vajon a mellette ülő egészen emberi - e, mert a más lényekkel való találkozás általában csak bajba keverte Damien - t. Végül úgy döntött, visszateszi egy darabig a könyvét, mert már lassan kezdett elszakadni a külvilágtól. Ígyhát odament a polc mellé, és visszahelyezte a kötetet a helyére. Közben észrevett mellette egy másik példányt, aminek a címe az volt: Napgyémántok.*

- Hehe, ezt én írtam...

*És talán aznap először, de elmosolyodott. Sajnos arra is rájött, hogy egy "kicsit" elszólta magát...*

" Még a hideg is kiázott a nemtörődömségétől. Beletörődtem hogy valószínűleg nem igazán tud többet kipréselni magából de ez is több volt a semminél. Sóhajtva vetettem be magam a sorok közé és szorgosan jegyzeteltem tovább. Lassan a rajz is elkészült amit ki is próbáltam. Levettem az egyik kesztyűm és ráharaptam az ujjamra majd a véremmel a fehér lapra ismét a kört kezdtem el rajzolgatni. Az elkészült mintára mind két kézzel rácsaptam ekkor egy kék lángokból álló kígyó jelent meg megy forróság helyett inkább dermesztő hideget árasztott magából. Körbe járta az asztalt majd eltűnt. Egy két dolgot meg is fagyasztott köztük a srác könyvének a sarkát is."
- Bocs nem volt szándékos. 

*Amikor olvasott, úgy tűnik a reagálási ideje is lassab. Elgondolkozott ezen, mert ez esetleg gyenge pont lehet, ha valakinek könyv olvasás közben jutna eszébe megtámadni őt. Csak öt perccel később jutott el a tudatáig, hogy talán válaszolni is kéne, az előbb ugyanis intéztek hozzá egy kérdést. Nagy nehezen elszakította a tekintetét a könyv oldalairól, és a kérdező felé nézett. Egy lány volt az, és feltehetően az iratai felől kérdezett. *

- Elnézést. Sajnos útban voltak...

* Nem tudta mennyire sikerült megbánó hangnemben előadnia a dolgot, mindenesetre nem is érdekelte, egy másodperccel később már ismét olvasmányába merült, amely csak most kezdett izgalmassá válni, és nem is figyelt a nem sokkal mellette ülő lányra. *

" Menet közben találtam egy másik könyvet ami talán hasznomra válhat. Ám mikor az asztalhoz értem láttam hogy valaki más is leült oda. Megrántottam a vállam majd elindultam az asztalhoz. A könyvet az asztalra tettem de nem úgy sikerült ahogy szerettem volna. Egy kicsit hangosabban érte az asztalt. Rögtön figyelmeztetve lettem hogy ez egy könyvtár nem egy kocsma ahol csapkodni kell. Mély levegőt vettem és leültem egy székkel arrább a fiútól majd kinyitottam a könyvet. Felfigyeltem hogy a cuccaim nem abban az állapotban hevertek ott ahogyan hagytam. Egy két papír össze is keveredett. Igyekeztem higgatt maradni és nem felgyújtani semmit és senkit. Össze szedtem a jegyzeteimet majd sorrendbe tettem őket."
- Ha legközelebb arrébb rakod valaki holmiját csináld úgy hogy ne keveredjenek össze a dolgai.
" De a srácnál se kép se hang nem volt ahogy elnéztem vagy csak nem akart válaszolni."

*Ahogy vadászott egy üres olvasóasztalra, megpillantott egyet, amely szinte mennyei fényben ragyogott a szemei előtt, legalábbis képzeletben. Persze rögtön odasprintelet egy üres szék mellé, és leült rá. Feltűnt neki, hogy az asztalon már hever egy könyv, és mellette egy rajz. De mivel az ő szakterülete az írás, nem pedig a rajzolás, ügyet sem vetve az ott felejtett holmikra, kicsit odébb tolta őket, és helyükre a vaskos regényét helyezte. Kinyitotta a kezdő oldalon, és olvasni kezdte. Mint az éhező a segélyadagra, úgy vetette rá magát a könyvet kitöltő betűkre. Ilyenkor nem számított neki az idő múlása, főleg, ha még tetszett is neki a könyv. Egy - kettőre megfeletkezett a környezetéről, és olyan lett mint a siket vak. Azt sem vette észre, hogy egy sötét alak nézi már percek óta az egyik polcnak támaszkodva...*

" Felálltam mert úgy éreztem hogy ha most nem teszem meg akkor itt ragadok. A könyvet és a jegyzeteket a rajzzal együtt az asztalon hagytam majd kimentem rágyújtani. Mikor kiértem eléggé hideg szél fújt össze húztam a kabátom és elővettem egy szál cigit de az öngyújtóm kifogyott így kénytelen voltam alkímiát használni. Csendesen elszívtam a cígit de mikor be akartam menni hallottam hogy valaki közelít. ~ Biztos csak egy könyvet keres... " Gondoltam majd a csikket eldobva vissza mentem a meleg könyvespolcok közé." 

*Damien türelmetlenül nyitotta ki a nagy könyvtár kétszárnyú ajtaját. Jellemző volt rá, hogy amint megérkezik egy új városba első útja vagy a könyvesboltba vezet, vagy a könyvtárba. Mert ugye a sajátjaihoz mindig kell ötleteket gyűjteni is... Átvágott az előcsarnokon. Nem pazarolta az idejét kköszönésre, vagy egyéb udvariaskodási formára, rögtön megkereste a könyvespolcokat. Bár nem nagyon kellett őket keresgélni, mert szinte a tíz méter magasságban lévő üvegkupoláig értek. Találomra odalépett az egyik könyvekkel telezsúfolt polchoz, és a szemével végigfutott a könyvek gerincét borító feliratokat. Megakadt a tekintete egy izgalmasabbnak ajánlkozó köteten, és valahogy sikerült leemelnie a sorból. Körülnézett, valami nyugodt mindennemű zajtól mentes övezet után kutatva, de az egész könyvtár zsúfolásig megtelt. Damien csóválta a fejét, és elindult a sorok között, hátha szerencsésen talál egy üres sarkot.*

" Órák óta egy alkimista könyv felett görnyedtem a könyvtár egyik eldugottabb helyén mert mindenhol volt valaki és nem akartam nyomorogni mások között. Szorgosan jegyzeteltem ki a fontosabb részleteket közben egy alkimista kört rajzoltam. Eléggé nehezen akart össze jönni a dolog ezért tartottam egy pár perc szünetet. Hátradőltem és lehunytam a szemem." ~ Sose fogok végezni ha ilyen lassan haladok. " Gondoltam magamban és ismét munkának láttam."

*Mikor végeztem elindultam vissza a mocsárba. Miközben arra haladtam a zsebembe nyúltam ahol ott lapult a három kitépett lap. Egész úton gondolkoztam hogy jó ötlet volt e eltitkolni előle a dolgot.* 

Kiléptem a díszes ajtón, egyenesen a sötétségbe. Az égen halványan derengett a Hold, amely olyan vékony volt, hogy szinte alig látszott. Az égen ezernyi csillag csillogott, amely úgy nézett ki, mintha porcukorral lett volna leszórva. Beszívtam a sötétség illatát, mert igenis illata van az éjszakának, és beleolvadtam, eggyé váltam vele. Többé nem látszott már a testem körvonala, így suhantam el fantomként az utcán. Többé nem állíthatott meg semmi sem, csak mentem magam elé céltudatosan. ~ Talán ha sietek, még odaérhetek időben ~ gondoltam. Nem tudtam merre vezethet az utam, de a sorokat, amiket az ősöm írt, egyedül én tudom majd értelmezni, ahogyan az általa otthagyott jelzéseket is.

* Mosolyogva meghatoltam előtte majd néztem ahogyan elindul.* 

- Köszönöm, hogy elvittél oda. Mostmár nagyjából tudom, hogy egy erdőbe kell mennem ami északon található. Nem tudsz ilyet? - majd láttam, hogy valami csiningelve zuhan a földre. Mikor közelebbről megnéztem, láttam, hogy egy darab porcelán. - Hát ez? - néztem a másik irányba,. de sehol egy fia porcelánvázást, vagy porcelánfigurát nem láttam. Közben éreztem a kezem bizsergését, tudtam, hogy már nem kell sok, és sötétedik. Még szerencse, hogy volt rajta fehér kesztyű, különben minden arra jövő láthatta volna, ahogy elektromos szikrák pattognak a tenyeremen. - Hát, azt hiszem ideje mennem... Hív az éjszaka - meghajltam a lány előtt, és az ajtó felé fordultam. - Mégegyszer köszönöm. Sokat segítettél a fajtánkon...

- Határozottan annak minősül. 

- Mondd csak, ez könyvtári könyv rongálásának minősül? - Kirisztálra bámultam, akinek a kezében egy fekete gömb volt. - Mi a csoda? - Majd nézem a fickót, aki örömködve lobogtatta a kitépett papírlapokat. A legfölsőn egy megsárgult térkép volt látható. - Aha, ez kell nekem... - és próbáltam elkapni a papírokat, azonban azokon is átsiklott a kezem. - Egyszerűen remek. - majd csak figyeltem az feketeköpenyes alakot. És a térképet... A térképen pontokkal jelölték a városokat, és sötétebb színnel az erdőket. Az egyik erdőjelzés kellős közepén pedig egy vörös X volt jelölve. - Megvan. - néztem a lányra. - Szerintem most akár vissza is mehetnénk.

* Nézte ahogyan a lapokat kitépik majd elfordult és lesütötte a szemét. Össze font karral nézte ahogyan örömködve szorongatja a lapokat majd kissé mérges arckifejezés  jelent meg az arcán *

- Hmm... Hol vagyunk? - aztán megláttam a keresett embert, aki éppen háttal állt nekem. Hosszú, fekete palástot, és mélyen az arcába húzott csukját viselt. Egy íróasztalra támaszkodott, és egy régi könyvet lapozgatott. Azt a bizonyos könyvet... Mellette egy félig elolvadt gyertya állt, némi derengő fényt adva. A fickó meg sem mozdult mikor a háta mögé lépkedtem, és megérintettem a vállát. Sőt, nem is érintettem meg igazán, ugyanis a kezem átsiklott rajta. Valószínűleg ezen az idősíkon egyáltalán nem érzékelhet minket senki. Szóval inkább hátráltam egy lépést, és figyeltem, mit csinál a titokzatos alak, aki nem látott engem. Kezeivel gyorsan végigpörgette a lapokat, és mikor a könyv végére ért, fojtott hangon felkiálltott. - Végre megtaláltam..!

*Hozzá értem a kiválasztott emlékképhez mely mintha vízbe nyúltam volna hullámozni kezdett. Egy régi helységben voltunk ami eléggé sötét volt apró mécsesek adták az a kevés fényt is ami volt. Félre álltam majd hagytam had nézzen körül. beálltam a sarokba és figyeltem az eseményeket.* 

Először egy fehér villanást láttam. Azaz a látás túlzás, mert a fényárt követő másfél percben azt sem tudtam merre van az előre... Mikor végre ismét meg tudtam különböztetni egymástól a formákat, körbenéztem. Körülöttünk minden fehér volt, és mintha lebegtünk volna. Körbe pedig képek villogtak, mint valami élő képernyők, és egymást váltották. Az egyik képen megláttam magamat, vagyis a régi önmagamat. Hát mondhatni semmiben nem hasonlított rám, csak a vörös szemünk volt a közös. Aztán néztem tovább a képeket. Többen azt láttam, hogy valaki erőlködve próbálja kinyitni, de nem megy neki. Ezek szerint nem csak nekem nem akart feltárulni. Az utolsó képen a mostani önmagamat láttam, míg az az előttin... Egy fekete köpenybe burkolózott ember, feltehetően férfi, fogta a könyvet, amely nyitva volt előtte. Kétségtelen volt, hogy ő tépte ki a hiányzó oldalakat. A képre mutattam, mire az nagyobb lett, és az összes többi eltűnt. - Ő lesz az... - motyogtam.