- Nem csak - egy pillanatra elfordultam, majd amikor ismét visszanéztem rá, már az arcomon volt a Jel. Valamivel magasabb lettem, és a hajamba is ezüst szálak kerültek. Napok óta nem használtam az eredeti alakomat, amely már évezredek óta ugyanaz volt minden ősömmel. Csillogó szemmel néztem rá. - Ez volt a telefonos segélykérés - és halvány mosolyra húzódott a szám. Ebben az alakomban a személyiségem is megváltozott, de alapvetően ugyanaz maradtam. Lassan felálltam a padról, és a buszmegálló közepébe léptem. - Nos, valami megérzés? - néztem Rosario felé. - Vagy esetleg szügséged van még némi súgásra?

- Nos abban biztos vagyok hogy nem vagy egészen emberi vagy egyáltalán nem is vagy az. Bár még agyalok rajta. A fény nem valami kellemes számodra ezért éjszaka mozogsz. Először arra gondoltam hogy vámpír vagy démon féle lehetsz de az aurád nem erre következtet. Igazából gőzöm sincs mi lehetsz ugyan is még nem láttam hozzád hasonlót. Karmokat sem agyarakat nem látok csak azok a vörös szemek amik elárulnak.

Sóhajtottam. - Rendben. Találgass... - nyújtóztam egyet. Nem tudtam milyen értelemben értette a találgatást, de nem is nagyon érdekelt. Miközben leült a padra, kinéztem az esőbe, és éreztem, hogy lassan kezd elállni, mert már egyre kevésbé zuhogott, bár nagyobb cseppekben. Ellenben a villámlásnak nem akaródzott abbamaradni, ugyanis kisebb nagyobb időközönként fekér elektromos töltések világították meg az eget. Őszintén szólva mindig lenyűgözött ez a hatalmas energia, amely teljesen irányíthatatlan, és aminek mindenki ki van szolgáltatva. Meguntam az álldogálást, és én is inkább leültem a társam mellé a padra. - Na, mire jutottál?

*Amikor a busz megállt becsuktam a szemem hisz a hirtelen jött fényt nem szeretem bár nem szokott vele problémám lenni.*
- Én éjszak vagyok elememben bár a napfénnyel sincs bajom csak fel kell kicsit készülnöm mielőtt kilépek a napsütésbe. Találgathatok egy kicsit veled kapcsolatban?  Eléggé felkeltetted az érdeklődésemet.
* Körbejártam majd leültem a padra.*

- Igen, jelenleg a város másik felénél lakom, egy erdős részen. Ott nem nagyon van más, csak fák, és szarvasok, elég nyugodt környék. - elgondolkoztam azon, amit mondott. Létezne, hogy ebben a városban találkozom hozzám hasonlókkal. ~ Lehetetlen, ~ figyelmeztettem magam. ~ a fajtám nagy része már régen kihalt, a maradék, meg mocskos, és gyáva ~ . Közben végigmértem a lányt, és azon tűnődtem, vajon hová akar kilyukadni. - És te? Te is jobban szereted a sötétet? -  próbáltam valami válaszfélét kiolvasni a tekintetéből. Ekkor érkezett meg az éjszakai buszjárat, ami fénnyel árasztotta el a helyet. De mivel senki nem akart rá felszállni, tovább indult. ~ Hála az égnek, már kezdtem úgy érezni magam, mint a világítótorony belsejében. ~

* Lassan megfordultam és elmosolyodtam.*
- Talán eltévesztettem a sarkot. Úgy látszik még nem ébredtem fel teljesen. Nem te vagy az egyetlen ebben a városban aki a sötétséghez van hozzászokva. Nem fognak különcnek nézni.
* Majd megigazítottam a nyakamon lévő bérszíjt mert a rózsafüzéremet tartotta. Kissé szűkösnek éreztem de nem volt vészes.*
- Sikerült már elhelyezkedned? Úgy értem a város biztosít ingyen és bérmentve házakat a frissen érkezőknek míg saját otthonuk nem lesz. Bocsi muszáj megkérdeznem az ilyeneket.
*Közben végig mértem ismételten hogy jussak valamire hogy mi is lehet ő. *

Előléptem a homályból, bár teljesen más helyen, mint ahol a sötétbe olvadtam, majd a lány háta mögé kerültem. - Hát, nem, nem bírom a fényt... Jobb szeretem az árnyékot. - a hangom mintha a síron túlról érkezett volna, magam sem ismertem rá. Tudtam, hogy rájött valamire velem kapcsolatban, de úgy döntöttem talán nem titkolózom. Talán... Vártam mikor fordul meg, ugyanakkor nem tudtam mit fog gondolni rólam. Az eső közben a buszmegálló műanyag tetején dobolt, és elég ritmikus hangokat adott, miközben más szinte nem is hasított az éjszaka csöndjébe. Ilyenkor általában már az utcákat járom...

- Ha  nem érezném a jelenléted meg nem mondanám hogy egy helyen vagyunk.
*Fontam össze karjaimat majd a sarokba néztem. *
- Fura szerzet vagy. Tán fényérzékenységben szenvedsz?
* Majd oda léptem elé és leguggoltam, hogy lássam a szemét mely nem hagyott nyugodni.*
- Tudod mit felejtsd el vedd úgy, hogy meg  sem szólaltam,

A fejemet ingattam, majd lassan lépkedve beálltam mellé a buszmegállóba. Amikor már tető volt a fejem felett, levettem a kabátom, és a hajamba túrtam. Természetesen egyáltalán nem volt vizes ahogyan a többi testrészem sem, ami közvetlenül érintkezett a vízzel. Azért vannak pozitívumai is a fajtámnak, habár nem arról vagyunk híresek... Az utat néztem, amelyen ide - oda száguldoztak az autósok, és a kocsik fényszórója eléggé zavart, ezért beálltam a buszmegálló egyik sarkába, és szinte teljesen eggyé váltam a sötétséggel, hogy jórész észre sem lehetett venni.

* Kis idő elteltével teljesen össze szedtem magam majd a kezemre néztem.*
- Elhiheted nem szándékozom sokáig itt maradni.
*Azzal elindultam a pár méterre lévő buszmegálló felé. Szerencsére nem csapott be az eső nagyon ezért átmenetileg megfelelt.*
- Te ott akarsz maradni egész este?
*Néztem rá kíváncsian egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.*
 

Lehunytom a szemem, egyrészt, mert tudtam, már megint túl sokat mondtam, másrészt, mert megdöbbentett a saját ostobaságom. Mikor ismét kinyitottam a szemem, láttam, hogy Rosario szeme vörösen villan. Vörösen... Egy pillanatig elgondolkoztam rajta, vajon létezhet - e, hogy ő is a fajtámból való. De nem, ez valószínűleg lehetetlen, ugyanis már régóta nem láttam egy fajtámbelit sem. Régóta? Még soha... Ráadásul nekünk nem árthat az esővíz. ~ Akkor biztosan valami más faj lehet. Már előre éreztem... ~ elemeztem a helyzetet gondolatban. - Azt hiszem inkább neked kellene bemenned az esőről, és nem nekem - javasoltam, megtörve a ránk ereszkedett csendet.

* A szemem vörössé vált és a fogaim is kezdtek rendesen látszani.*

- Köszönöm - néztem rá, és örültem, hogy nem feszegeti tovább a témát. Majd amikor megláttam mi történt, kissé távolabb léptem. ~ Egyáltalán nem tudtam, hogy tudok ilyet ~ tudtam, hogy a sötétséghez értek, de azt nem, hogy hozzám érni olyan, mint konnektorba nyúlni. - Sajnálom. Nem értem mi történt - próbáltam ártatlan képet vágni, ami persze nem sikerült. - Remélem nincs bajod? - És tudtam, hogy már csak kerülgetem a sorsom, mert tuti mindjárt felvillan rajtam a Jel, és akkor itt kő kövön nem marad. Itt sem...

* Csendesen figyeltem amit mond majd majd láttam hogy tereli a szót ezért nem faggatóztam tovább.* 

- Ki mondta, hogy anyagi gondjaim vannak? - kérdeztem, csak úgy mellékesen. Nem mintha megsértődtem volna, ilyenekkel már rég nem foglalkozom. ~ Bakker, már megint túl sokat mondtam  ~ korholtam saját magamat képzeletben, és igyekeztem valami másra terelni a szót. - És igen, még új vagyok itt. Nmrég költöztem ide... - ~ Vagy menekültem, az jobban illene az akkori helyzetemhez ~ jöttek elő a keserű gondolataim, ahogyan el kellett távoznom az egykori otthonomból, mikor mindenki, akit addig ismertem gyűlölettel, és félelemmel nézett rám. Nagyon kellett magam türtőztetnem, mert éreztem, hogy az arcom vibrál, és hamarosan megjelenik rajtam a Jel. Onnantól fogva nem leszek ura az erőmnek. A földet kezdtem pásztázni, mintha az ázott, saras talaj a világ legizgalmasabb dolga lenne.

- Úgy nézek ki mint aki bármit is könnyen felad? Ugyan aki ismer az tudja, hogy harc nélkül semmit nem adok fel. 

Felfelé néztem, és halványan lmosolyodtam, hetek óta talán először. - Te nem adod fel ugye? - közben a fejemet csóváltam. A Szentély kivilágított épülete felé néztem, a nagy fényesség már szinte bántotta a szememet, de vidám hangok szűrődtek ki felőle. - Mindjárt elmegy az áram - dünnyögtem csak úgy magam elé. Mintha csak igazolni akart volna, ismét égzengés hallatszott, és a Szentély épülete sötétbe borult. ~ Én megmondtam ~ . A sötétség energiáit érzékelve ment a dolog, egy ideje már rendelkeztem a képességgel. Valaki felsikoltott, mikor eltűnt a világítás, de én nem igazán méltattam a helyzetet, még egy odatekintésre sem.

* Mikor a kapucni lekerült a fejéről jól megnéztem az arcát majd elmosolyodtam.* 

- Köszönöm az aggódást, de tudod, nem az a típus vagyok, aki menekül a vihartól - közben lehúzom a kamucnimat, és a vállamra dobom. A lány felé fordulok, és most először nézek a szemébe. Határozottan éreztem rajta valami nem emberit, de nem tudtam meghatározni mi az. Azon tűnődtem, vajon miért érdekli őt ennyire az én egészségem, habár nem is ismerjük egymást. ~ Ha itt mindenki ilyen kedves, akkor jó helyre jöttem ~ és eljátszottam a gondolattal, hogy örökre ezen a helyen maradok. Bár mint tapasztaltam, egy magamfajta számára sohasem létezik biztonságos hely. - Egyébként a nevem Litavanne Seymoor. - mutatkoztam be. Gondoltam már ideje.

- Értettem elsőre is de azért köszönöm az ismétlést. A hangodból ítélve már motoszkál benned valami betegség vagy csak nagyon szótlan vagy...